10 jele annak, hogy öngondoskodásra van szükséged

Néha a testem előbb beszél, minthogy készen állnék meghallgatni. Az egyensúlyom meginog, a mozdulataim egyre élesebbek, a beszédem lassabban formálódik. Huntington-kórral élve ezek nem csak véletlenszerű rossz napok, hanem jelek. Csendes üzenetek, amelyek azt mondják: "Elfogytál. Ideje szünetet tartani.

Az öngondoskodás újraindítása nem luxus. Nem az alkalmi gyertyafényes fürdő vagy egy lopott délutáni szunyókálás, bár ezek is segíthetnek. Az igazi reset az eddigi tempó szándékos megszakítása, egy esély arra, hogy helyrehozzam a kopást, mielőtt az a tünetekkel teli spirálba torkollik.

Évekig ellenálltam ennek az igazságnak. Azt hittem, hogy a pihenés megadja magát. Bizonyítani akartam, hogy képes vagyok lépést tartani, folyamatosan termelni, folyamatosan megmutatni magam. De a fáradtság figyelmen kívül hagyásával, a tünetek apró változásainak elhárításával csak még sebezhetőbbé tettem magam. Minél keményebben küzdöttem a testem igényei ellen, annál hangosabbak lettek a tüneteim.

Megtanultam, hogy a kimerülés legkorábbi jelei gyakran a hangulatomban mutatkoznak meg. Türelmetlen, érzékeny, könnyen sértődékeny leszek. Olyan kérések, amelyek normális esetben nem zavarnának, hirtelen nyomasztónak tűnnek. Ez az érzelmi törés átragad a HD-tüneteimre, a mozdulatok kevésbé koordináltak, a beszéd kevésbé gördülékeny. Most már komolyan veszem ezeket a változásokat. Azt jelentik, hogy többet öntöttem ki magamból, mint amennyit feltöltöttem. Az újraindítás kegyelemmel kezdődik: engedélyt adok a megállásra, a nemet mondásra, a magyarázat nélküli pihenésre.

Máskor a jelek először fizikaiak. Lehet, hogy ügyetlennek és fáradtnak tűnök. Megtanultam, hogy az "erőltetés" nem segít. Ami segít, az a helyreállító gyakorlatokba való belehajlás. Finoman nyújtózkodom, zenét hallgatok, vagy bűntudat nélkül lehunyom a szemem egy déli szunyókálásra.

A környezetem is mesélhet a történetről. Ha felhalmozódik a rendetlenség, a szennyes, a felbontatlan levelek, a félig befejezett projektek, a szorongásom megnő, és az energiám csökken. Az újraindításom része a környezetem visszaszerzése. Még az olyan apró erőfeszítések is, mint az asztal letakarítása vagy a friss virágok elhelyezése, azt jelzik az agyamnak, hogy a helyem biztonságos és nyugodt, nem pedig a stressz újabb forrása.

A táplálkozás és a folyadékbevitel ugyanilyen fontos. Az étkezések kihagyása vagy a feldolgozott rágcsálnivalók felkapása könnyű lehet, de a hatások szinte azonnal jelentkeznek: az egyensúly megbomlik, az agyam ködbe vész, a hangulatom csökken. A visszaállítás azt jelenti, hogy eléggé lelassítunk ahhoz, hogy olyan ételt készítsünk, amely táplál: színes zöldségek, sovány fehérjék, teljes kiőrlésű gabonafélék. A vizet gondoskodásként kezelem, nem pedig házimunkaként, mert a szervezetemnek szüksége van rá a jó működéshez.

Az újraindítás arról is szól, hogy lecsendesítsük a belső kritikusunkat, aki az összehasonlításból él. Könnyű azon búslakodni, amit korábban erőfeszítés nélkül csináltam. De a szégyen elszívja az energiát, amit nem engedhetek meg magamnak, hogy elveszítsek. Az újraindítás során úgy beszélek magammal, mintha egy barátommal beszélnék: Mindent megteszel, ami tőled telik. Megengedett, hogy lassabban haladj. Nem kell kiérdemelned a törődést.

A legjobb visszaállítások megelőző jellegűek. Nem kell elérnem a töréspontot, mielőtt szünetet tartok. Elkezdtem rendszeresen ellenőrizni érzelmileg, fizikailag és mentálisan, hogy idejekorán észrevegyem a kimerülést. Ha úgy érzem, hogy a feszültség fokozódik, vagy észreveszem, hogy a mozdulataim egyre nehezebbek, alkalmazkodom: átütemezek egy kirándulást, egy napot különítek el a csendre, vagy vezetett meditációt gyakorlok. Ha vizualizálom, hogy nyugodt víz közelében vagyok, az egyenletes horizont segít lelassítani az idegrendszeremben zajló rohanást.

A HD-vel való együttélés nagyon is tudatosította bennem, hogy az energia korlátozott erőforrás. Nem mindegy, hogy mire költöm. Az öngondoskodás újraindítása nem arról szól, hogy örökké kevesebbet csinálok; arról szól, hogy teret teremtek, hogy teljes mértékben megjelenhessek abban, ami a legfontosabb. Ez a hosszú élet stratégiája, nem a lustaságé.

Ehhez egy olyan kultúra áramával szemben kell úszni, amely a folyamatos teljesítményt ünnepli. A mozdulatlanság a külvilág számára tétlenségnek tűnhet, de megtanultam, hogy ez az erőm alapja. A csendben az idegrendszerem helyreáll, az elmém kitisztul, és visszatér az együttérzésem önmagam és mások iránt.

Amikor az öngondoskodás újraindítását választom, azt mondom: Az egészségemet többre értékelem, mint a munkámat. A jelenlétet választom a teljesítmény helyett, a kegyelmet a bűntudat helyett. És amikor tiszteletben tartom ezt a döntést, a tüneteim enyhülnek, a türelmem elmélyül, és a reményem felderül. A testem megnyugszik, az elmém elcsendesedik, és eszembe jut, hogy az önmagammal való törődés a legtermékenyebb dolog, amit tehetek.

Az öngondoskodás, különösen egy HD esetében, nem utólagos szempont. Ez az a napi, néha nehéz cselekedet, hogy figyelek a testem korai jelzéseire, és együttérzéssel válaszolok. Ha így teszek, a legjobb esélyt adom magamnak arra, hogy továbbra is azt az életet éljem, amit szeretnék, ami lassabb, lágyabb és sokkal fenntarthatóbb.